Szeptember 22.

Az utóbbi majdnem egy hétben próbáltam Brigihez közeledni, bár nem nagyon ment, mert még köszönni se köszön. Bunkónak tart! Barbi és Viki Dominikékkal lógnak minden szünetben (már megszoktuk). Dominik néha, ha összetalálkozik a tekintetünk, rám kacsint, mire én a szememet forgatva elfordulok.

Ma dupla matekkal kezdtük. Mindenki unta az egészet, én meg próbáltam figyelni, de ha az embernek olyan osztálytárai vannak, mint Zoli meg Máté, elég nehéz órán figyelni. Aztán a tekintetem Brigire tévedt. Mit csináltam, hogy egyik lány sem áll velem szóba? Én kérjek elnézést azért, mert barátokat kerestem? Meg lehet érteni Brigit is, de azért mindennek van határa.

Szünetben lementem a fiúkkal az udvarra. Épp valami oltári nagy ökörségen röhögtem, amit Zoli mondott, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Hátra fordultam és Vicával találtam szembe  magam.

       - Beszélhetnénk? – kérdezte.

       - Persze. – válaszoltam és arrébb mentünk. Már remegett a kezem, annyira ideges voltam.

       - Bocsánatot szeretnék kérni, amiért olyan voltam veled. Egy ilyen hülyeség miatt nem ronthatjuk el ezt a barátságot. Legalábbis szerintem. – mondta mélyen a szemembe nézve, majd lazán megölelt.

Egyszerűen nem lehet ennek a barátságnak vége. Annyi éven át legjobb barátok voltunk, mindent tudunk egymásról.

       - Máté beszélt velem… neki köszönd! – suttogta Vica. Bólintottam és odamentem Mátéhoz.

       - Köszi! – mondtam.

       - Szívesen!

Épp Mátéval beszélgettem, amikor idejött hozzánk egy b-s srác (azt hiszem Norbi a neve) és félre hívta Zolit, gondolom, hogy megbeszéljenek valamit. Aztán Zoli megrázta a fejét és hangosabban kezdett beszélni.

       - Jó elmegyek, ha a haverjaim is jöhetnek! – jelentette ki határozottan.

       - Felőlem jöhetnek. Na, akkor csá haver! – pacsizott össze Zolival és visszament a b-sekhez.

       - Na, akkor ki ér rá péntek este? – kérdezte Zoli.

       - Miért? – kérdezték többen is.

       - Mert bulizni megyünk! – jelentette ki vigyorogva.

       - Király! – mondtam.

Mosolyogva mentem fel az osztályba, de ez a boldogság nem tartott sokáig, mert a terembe lépve észrevettem Brigit, aki gyűlölködő arckifejezéssel meredt rám. Na, ez egyből lehervasztotta a mosolyt a képemről.

       - Ne foglalkozz vele, majd belenyugszik. – mondta Máté.

Hát… próbáltam hallgatni rá…

Számtekon Madarász tanár úr nem bírt velünk, így engedte, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Ez az ötlet mindenkinek tetszett.

Vica hazakísért és közben elmeséltük, hogy mi történ velünk, amikor nem beszéltünk és… Dominikot is elmeséltem. Erre nem nagyon tudott mit mondani, mert nem ismeri, de azért elmondtam.

       - Bejössz? – kérdeztem mosolyogva.

       - Ahha!

Mikor beléptünk a konyhából anya szólt ki.

       - Te vagy az Bius?

       - Igen és itt van Vica is.

       - Szent a béke? – kérdezte Ati, mert közben ő is kijött a szobájából.

       - Igen! – mondtuk egyszerre Vicával és felmentünk a szobámba. Elég sok bepótolni valónk volt.