Szeptember 14.

Az elmúlt egy hétben nem történt semmi különös. Csak a már megszokott. A tanárok falnak mennek tőlünk, mert olyan „jó gyerekek” vagyunk.  Máté és Zoli az igazgatóiban ülnek. Feltűnt, hogy Barbi és Viki (mindkettő az osztálytársam, sajnos, mivel ők az osztály plázacicái) egyre többet lógnak Dominikékkal. Aztán kiderült, hogy miért.

Az egyik nap az öltözőben „véletlenül”, meghallottam, hogy mit beszélgetnek a barátnőivel.

           - Most, hogy már bent vagyunk a bandájukban, már csak egy lépés választ el attól, hogy megszerezzem Dominikot!- nyávogta Barbi a barátnőinek, akik egyetértően bólogattak.

Blah, már a hideg is kiráz, ha meghallom a hangját. Na, de akkor akkor térjünk is a lényegre, vagyis a mai napra. Az egyik szünetben bejött a terembe Somogyi tanár úr, akit egy lány követett. Azt hittem rosszul látok, mert az a lány nem volt más, mint az én legjobb barátnőm. Mármint most nem Brigiről beszélek, hanem Vicáról (A rendes neve Takács Éva, de mindenki Vicának hívja). Óvodában, sőt még általánosba is legjobb barátnők voltunk, de nyolcadik után azt hittem, hogy nem fogunk többet találkozni, mert, igaz ő is jelentkezett ebbe a suliba, de azt mondta, hogy nem vették fel. Aztán most megjelenik és az ofő úgy mutatja be, mint új osztálytársunkat. Még mindig döbbenten néztem Vicát, amikor az ofő megszólalt.

         - Éva, nyugodtan ülj le. – mondta kedvesen.

         - Rendben. – mosolygott Vica és az arcomat fürkészve leült a mögöttem lévő üres székre, Martin mellé.

         - Hát te? Nem azt mondtad, hogy nem vettek fel? – súgtam oda neki, mert mindenképpen tudni akartam, hogy ez most mi. Mire ő csak mosolyogva vállat vont.

         - Majd szünetben elmondom.

         - Oké!

Nagy döbbenetemben totál megfeledkeztem Brigiről, aki kérdőn meredt rám.

      - Te ismered?

      - Ahha, egy oviba és általánosba jártunk. – válaszoltam mosolyogva.

      - Úgy látom, elég jóba vagytok…- mondta és úgy látszott, mintha féltékeny lenne vagy mi és ezt muszáj volt szóvá tennem.

      - Csak nem vagy féltékeny?

      - Mi? Én… nem… vagyis… kicsit… izé… nem lehetne, hogy témát váltsunk? – vicces volt látni, hogy az a vagány lány, aki lenni szokott, most teljesen zavarban van és féltékeny.

Vicával nagyon közel állunk egymáshoz. Amikor pedig közölte velem, hogy külön suliba fogunk járni, totál kétségbe estem és azon gondolkoztam, hogy: mi lesz velem nélküle?Kivel fogok hülyülni? Ki fog mellém állni, ha valami bajt csinálok? Aztán, szerencsére megismertem Brigit és minden kétségem elszállt. Ő nagyon határozott, vagány és ha valaki elkezd valakit szekálni vagy ilyesmi, akkor simán leoltja azzal, hogy:”Mást tudsz csesztetni, mi? Azt hiszed te jobb vagy? Nézzél már magadra!!”

Ilyenkor az illető zavarában fülig vörösödik, mire Brigi elégedetten lép vissza mellém. Egész órán gondolkoztam, mikor megszólalt a csengő. Rekord gyorsasággal pakoltam össze és hátra fordultam Vicához.

      - Naaaa?? – támadtam le egyből.

      - Hát ugye azt mondtam, hogy nem vettek fel. – mondta, közben pedig vadul bólogattam. – Hazudtam. – mondta egyszerűen – Azt akartam, hogy meglepetés legyen és úgy látszik, hogy sikerült! – mosolygott.

      - De… de miért? – értetlenkedtem.

      - Azért, mert tök szórakoztató volt látni azt a döbbent arckifejezésedet, amikor megláttál. – nevette el magát. Aztán feltűnt, hogy Brigi rosszallóan méregeti Vicát. Ezt sajnos Vica is észrevette. – Öhmm…mi van azzal a csajjal? Úgy néz rám, mintha fel akarna nyársalni a tekintetével.

Hát igen, úgy látszik Brigit nem nagyon dobja fel Vica jelenléte.

      - Jaj, semmi csak tudod eléggé féltékeny rád, mert eddig ő volt a legjobb barátnőm. – itt Vica felvonta a szemöldökét. Azt hiszem rosszul érintette, hogy ilyen hamar úgymond „lecseréltem”. – Mármint… elég jóba vagyunk és… és…

      - Nem kell magyarázkodni Bius! Megértem. Nem tudtad, hogy a második héten hirtelen felbukkanok és te csak próbáltál új barátokat szerezni. De tudod, azért kicsit bánt, hogy ilyen hamar elfelejtettél! – mondta szemrehányóan.

      - Nem… nem dehogy… én nem… nem felejtettelek el. Tudod milyen sokszor eszembe jutottál? – magyarázkodtam.

      - Lehet, de a nyáron egyszer se voltál képes felhívni vagy egy rohadt sms-t küldeni. Olyan nehéz a kezedbe venni a telefont és bepötyögni azt, hogy: „Szia, Vica! Hogy vagy?” Pedig vártam rá! Számítottam arra, hogy a nyáron eszedbe jutok! – emelte fel a hangját. Nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de a csengő hangja megakadályozott. Egész nap lelkiismeret furdalásom volt, de nem csak Vica miatt, hanem Brigi miatt is, mert a mai nap totál megfeledkeztem róla. Mikor véget ért az utolsó óra, úgy rohantam ki mintha kilőttek volna. De tényleg. Úgy száguldottam le a lépcsőn, hogy egy tizedikest majdnem fellöktem, aki erre morogott valami, de nem értettem, mondjuk nem is érdekelt.

Egész hazaúton gondolkoztam és azt hiszem túlságosan elkalandoztam, mert észre se vettem, hogy jön valaki utánam.

      - Hé, Bius! – kocogtatta meg a vállam Máté, mire ugrottam egyet ijedtemben – Na, ilyen ijesztő lennék? – kérdezte „sértetten”.

      -  Jah, a frászt hoztad rám!

      - Már reggel is észrevettem, hogy szomorú vagy. Miért? – váltott hirtelen komolyabb hangszínre.

      - Hát… nem akarlak untatni vele…

      - Dehogy, te sosem untatsz. – vágta rá, mire felvontam a szemöldököm. – Mármint, én kérdeztem és kíváncsi vagyok rá. – pontosított fülig vörösödve. Bólintottam és elmeséltem neki mindent, elejétől a végéig. Amikor elhallgattam, Máté elgondolkodott.

      - Szerintem Brigi majd lecsillapodik, és ami Vicát illeti… hát… csak megérti a helyzetet. – mondta végül.

      - Köszi, jólesik, hogy megpróbálsz felvidítani. – mosolyodtam el.

      - Bármikor! – nyomott egy puszit az arcomra. – Nah, akkor én lépek, szia! Holnap találkozunk! – köszönt el mosolyogva.

Otthon Zsófi a szobájában tanult, Ati és anya a konyhában voltak.

      - Sziasztok! – köszöntem.

      - Szia! Kérsz egy kis pirítóst? – kérdezte anya.

      - Öhm… most, köszi, de nem.

      - Rendben. Mi volt ma a suliban? – kérdezte úgy általánosságban.

És akkor felvázoltam neki az egész napot. Vicát és Brigit is. Csak bólogatott, aztán kb. ugyanazokat a sorokat ismételte el, mint Máté. Talán tényleg nem kéne annyit görcsölnöm a dolgon. Lesz, ami lesz.